Létezhet-e egy olyan egységes, Európával kompatibilis iszlám, amelynek ernyője alatt integrálni lehet a Nyugat-Európában élő muszlim közösségeket? Eddig úgy tűnik, aligha. Noha az „euroiszlám” gondolata már az 1980-as évek során megszületett, annak soha nem sikerült a való életben gyökeret ereszteni. Azóta is zavaros elméletnek tekinthető csupán, amellyel leginkább egyes, a társadalmi ranglétrán felkapaszkodott muszlim gyökerű európaiak igazolják önmaguk sajátos identitását. Az „euroiszlám” két okból lett hamvába halt gondolat. Az első, hogy az európai muszlim közösségek etnikailag, vallásilag, kulturálisan és integrációs szintjüket tekintve túlontúl sokszínűek ahhoz, hogy egyetlen ideológiai vagy vallási irányzat alá lehessen terelni őket. A második pedig, hogy a különböző európai országokban teljesen eltérő képek és víziók élnek az „európaiságról”, így egyelőre nincs konszenzus arról, hogy melyek azok az értékek, amikhez a muszlimoknak igazodniuk kellene. Euroiszlám helyett célszerűbb tehát „európai iszlámról”, vagy még inkább „európai iszlámokról” beszélni.
Noha három teljesen külön témáról van szó, az európai iszlám körüli politikai közbeszédben gyakran összekeveredik a muszlimok integrációjának, az iszlám tanai eurokonformmá tételének, illetve a muszlim hitközösségek állami ellenőrzésének és intézményesítésének a kérdése.
Ami az első témát illeti, a tapasztalat azt mutatja, hogy a muszlimok egyénenként történő integrációja nem lehetetlen. Sőt, amennyiben az integráció minimumaként a nyelv ismeretét, a törvények betartását és a munkapiacon való jelenlétet jelöljük meg, akkor kijelenthető, hogy az európai muszlimok túlnyomó többsége integrálódott a társadalmakba. Más kérdés, hogy a jól beilleszkedő, vallásukat nem előtérbe helyező muszlimok – ahogy ez például a magyarországi cigányságnál is történik – a társadalom szemében megszűnnek muszlimoknak lenni, és racionális okokból ők maguk sem hangoztatják vallásukat, amelyet a kívülállók a terrorizmussal, a nők elnyomásával és a párhuzamos társadalmakkal azonosítanak. Tény ugyanakkor, hogy az alacsony műveltségű, egyszerre, nagy tömegekben érkező bevándorló közösségek beilleszkedésével szinte mindenhol probléma van. Ez azonban nem vallás-, hanem tágabb értelemben vett kultúrafüggő, hiszen a gettósodás és a párhuzamos társadalmak kiépítése ugyanúgy jellemző az afrikai vagy épp közel-keleti keresztényekre, mint a muszlimokra.
Az integráció megvalósulásához természetesen először tisztázni kell, hogy mi az a nemzeti kultúra, amihez a muszlimoknak igazodniuk kell. A nemzeti identitás megfogalmazása azonban Európa valamennyi országában a helyi történelmi, társadalmi és politikai hagyományok szerint történik. Miközben britnek lenni nem etnikai kérdés, németnek lenni alapvetően igen. Franciaként a vallás nem függ össze a nemzeti identitással, osztrákként, írként vagy lengyelként annál inkább. A vitát, hogy a muszlimok miként illenek, vagy épp nem illenek egy adott nemzetkoncepcióba, mindenhol helyi szinten kell lefolytatni. Az általános nyugat-európai vélekedés szerint, amit még a leghangosabb iszlámellenes politikai csoportok sem nagyon tagadnak, a vallás magánügy, tehát ha egy muszlim nem hangsúlyozza és a közösségi térben nem hangoztatja vallását, akkor azzal nincs gond.
A másik témakör az iszlám mint vallás eurokompatibilitását vizsgálja. Ezen a téren ki lehet jelenteni, a vélekedések, amelyek szerint az iszlám bizonyos, szent szövegeiből kiragadott idézetek miatt nem egyeztethető össze az európai léttel, alaptalan. Az iszlám a judaizmushoz hasonlóan törvényvallás, ahol a vallástudók – és csakis ők – a különböző jogforrásokból, de a konkrét társadalmi, politikai, gazdasági realitásokat mindig figyelembe véve adnak válaszokat a felmerülő kérdésekre. Az iszlámban mindent és annak az ellenkezőjét is igazolni lehet. Vallásjogilag régóta léteznek már legitim igazolásai annak, hogy miért kell a muszlimoknak lojálisoknak lenniük a nekik otthont adó nem muszlim államokhoz, hogy miért nem kötelező a muszlim nőknek elfátyolozniuk magukat, sőt még annak is, hogy miért fogadható el a homoszexualitás.
A mindent eldöntő kérdés az, hogy az eurokompatibilis, ha úgy tetszik, liberális muszlim vezetőknek van-e kellő befolyásuk a saját közösségeiken belül. És itt lép be a képbe a politika szerepe. Az európai államokhoz lojális imámok ugyanis csakis akkor kerülhetnek előtérbe a konzervatívokkal és radikálisokkal szemben, ha a kormányok ahhoz megfelelő társadalmi, jogi és politikai körülményeket teremtenek. Ez pedig csak úgy történhet meg, ha az állam maga jelöli ki a szabályokat, és azokat kíméletlenül be is tartatja. A különféle muszlim közösségek irányába az első és legfontosabb kérdés, hogy elfogadják-e az európai szekuláris vagy épp keresztény államot felettük álló autoritásként. Ha a válasz igen, akkor az állam feladata ellenőrizni, hogy ez a lojalitás a mecsetek zárt ajtói mögött is megjelenik-e. Más kérdés persze, hogy az egyenlő mérce jegyében a lojalitás kérdése a különféle újjászületett keresztény közösségek esetében is jogosan felmerülhetne.
Az európai muszlim vezetőktől minimumként várható el, hogy a saríát rendeljék alá az állam törvényeinek, nem pedig fordítva. Ez technikailag nem lehetetlen, hiszen a saría nem konkrét törvény, hanem egy törvénykezés, amelynek során a vallástudók a különböző iskolák tanításait és módszereit alkalmazva, rugalmasan adnak válaszokat a hívek és a közösség ügyes-bajos dolgaira. Ez az iszlám világban sincs másként. A legtöbb muszlim ország alkotmánya – Szaúd-Arábiát és Iránt leszámítva – nem tekinti alapnak, hanem csak forrásként jelöli meg a muszlim vallási törvénykezést, amely többnyire csak a családjogban jelenik meg. A büntetőjog, a gazdaságjog, a munkajog és a társasági jog a muszlim országokban is különféle nyugati mintákat követ. Ilyen módon tehát bármely európai muszlim részéről saríát követelni Európában meglehetősen abszurd. Az viszont, hogy az európai jogrendek milyen mértékben adnak teret az iszlám törvénykezésnek, mindenhol a helyi hagyományokon múlik. Nagy-Britanniában például, ahol a jogi környezet nagy teret ad a közvetítésnek, azaz a mediációnak, vagyis a különböző jogi konfliktusok bíróságon kívüli rendezésének, nem ördögtől való, hogy a szakosodott irodák, a keresztény egyházi intézmények és rabbik mellett az imámok is segédkezhetnek közösségük ügyeinek informális rendezésében. Németországban például ez már sokkal problémásabb.
A harmadik nagy témakör az európai iszlám egyháziasítása. Az európai országok évtizedeken keresztül hagyták, sőt olykor támogatták is, hogy a muszlim bevándorlóik hitéletét Észak-Afrikából és a Közel-Keletről érkező vallástudók szervezzék meg. Ennek eredménye többek közt az lett, hogy az algériai és marokkói imámok nemzedékek integrációját hátráltatták Franciaországban, Belgiumban és Hollandiában. Törökország központi vallási szervén, a Diyaneten keresztül nemcsak vallásilag, de politikailag is ellenőrzése alatt tartja a németországi, ausztriai és hollandiai török diaszpóra jelentős részét, a Szaúd-Arábiában képzett puritán imámok pedig Európa-szerte terjesztik kizárólagosságot hirdető, az európai értékekkel összeegyeztethetetlen tanaikat, amelyek a magukat a társadalom áldozatainak tekintő fiatalok radikalizmusával párosítva robbanó elegyet hoznak létre. Ezen állapot fenntarthatatlanságát mára a politikusok is felismerték, és több országban – köztük Franciaországban, Németországban, Belgiumban és Ausztriában – már érlelődik az akarat arra, hogy elvágják muszlim közösségeiket azok anyaországaitól. Legutóbb Emmanuel Macron rukkolt elő azzal az elképzeléssel – felmelegítve Nicolas Sarkozy elképzelését –, hogy államilag központosítaná a muszlim gyülekezeteket, Markus Kerber német belügyminiszter pedig a „német iszlám” kialakításának lehetőségeit vizsgálja.
Egységes recept nincs. Az egyházak, gyülekezetek, civil szervezetek jogi szabályozása Európa minden országában más történelmi hagyományokra tekint vissza, és jogilag különféle módokon van szabályozva. Az iszlám közösségek szabályozása tehát máshogy néz ki az istentagadást nemzeti identitása alapjaként tekintő Franciaországban, a minden szempontból különutas Nagy-Britanniában, vagy épp Ausztriában, ahol a bosnyákok miatt már száz éve elismert egyházi státuszuk van a muszlimoknak. Általánosságban elmondható, hogy mivel a muszlim közösségek túlzottan széttöredezettek, egyháziasításukban a protestáns közösségekre is vonatkozó szabályok lehetnek irányadók. Az pedig az állam feladata, hogy ne hagyjon jogi kiskapukat a renitenseknek.
A muszlimok ez ellen aligha tiltakozhatnak jogosan, hiszen a vallási intézmények az iszlám világ szinte minden országában ugyanúgy az állam alá vannak rendelve a vallásügyi minisztériumokon és különböző szerveken keresztül. Mecseteket, vallási iskolákat pedig csakis az állam által elfogadott – értsd: állam iránt lojális – csoportok üzemeltethetnek. Ennek Európában sem szabadna máshogy lenni.
