Zsoldos Péter nem igazán volt termékeny író, negyven év alatt írt hat regényt, sorsról, végzetről, akaratról, hatalomról. Nem ebből élt: akkor fogott tollat, ha volt mondanivalója. A sci-fi, mint műfaj különleges szabadságát csak annyiban vette igénybe, hogy történeteinek világát ne kelljen az ismert történelem vagy a világpolitika eseményeinek keretéhez szabnia. Szereplőinek nincs rendkívüli hatalma, különleges képességei vagy fegyverei, nem varázslók, csak valódi, esendő emberek a maguk korlátaival, küzdelmeivel, konfliktusaival, tévedéseivel.

 

Egyszer baráti körben majdhogynem vitába is szálltunk arról, hogy lehet-e szépirodalomnak nevezni a scifi-t, bár ez igazából definíció kérdése. Az értékes könyv számomra talán onnan ismerszik meg, hogy újraolvasva új és új rétegeit fedezem fel. Amikor scifi-faló kamaszként először került a kezembe a Távoli tűz, egy kalandregényt találtam a cím mögött (rövid záró fejezetet egyáltalán nem is értettem). Második olvasásra, évekkel később az utolsó fejezet is megérkezett hozzám, és megrázott: királyi barátom, akivel néhány évtizedet, néhány száz oldalt együtt éltem, és izgultam -- évszázadok óta halott, naplóját törött agyagtáblákról idézi két régész. Még később olvasva a tudás hatalma, a társadalmi reformok, a mértékegységek, számolás és írás egyszerűsítése, a gyógyítás ókori eszközei, a kereskedelem megszervezése nyűgözött le. Amikor a foximaxin közgazdaságtant tanulgattam, egy városállam istenkirályának mindennapjait éltem át a regényben: ami az alattvalók szemszögéből korlátlan hatalomnak tűnik, az valójában sürgető kényszerek és a szűkös erőforrások felhasználásáról szóló nehéz döntések, ritka sikerek, gyakori kudarcok és hétköznapok legkevésbé sem izgalmas sorozata.

 

Később Pálferi előadásain csüngve vettem elő újra a könyvet, akkor a szereplők, a karakterek arca és jelleme fogott meg -- legtöbbjük elég hiteles volt ahhoz, hogy mögéjük tudtam képzelni azt a sorsot, amely oda juttatta őket, ahol az életre kelt betűkön keresztül találkozhattunk. Néhány évvel később már a rendszerváltás kudarcába, a kádárrendszerbe épp visszaforduló országunk nyomasztott, így Zsoldos Péter könyvét olvasva is az egyén és a történelem egyenlőtlen harcán keseregtem: bármilyen hatalmas tudással is bír egy városállam királya, bármekkora jólétet és gazdagságot is hozhat ezzel a népének, a történelem kerekét csupán ezzel nem lehet más kerékvágásba terelni, hiszen akiknek az arany jelenti a gazdagságot, azok egy virágzó gazdaság erejét is hódító-rabló hadjáratra fordítanák. Hiába találkozik főhősünk korának más okos, bölcs, sőt: felelős uralkodóival, amíg csak néhányan látják az előrevezető utat, ambícióik kudarca előre látható. A világ kerekét nem néhány nagy hatalmú uralkodó mozdítja meg, hanem az, amikor mi, porszemnyi emberek elég sokan érezzük a változás illatát és szükségességét, amikor elérjük a kritikus tömeget.

 

Legutóbb húsvét előtt, egy álmatlan éjjel olvastam végig a trilógiát -- és ezúttal a történetbe olvadó gyöngyszemeken akadt meg a szemem, amelyek talán Zsoldos Péter személyes életébe engednek bepillantást: