A baszkföldi nemesi család tizenkettedik gyermeke, a később szentté avatott 
Íñigo López de Loyola egyik hírhedté vált bonmot-ja szerint a cél szentesíti az eszközt. Lelőttem a poént a címben, de talán nem vagyok egyedül, ha ezt fatális tévedésnek tartom, és úgy tartom, a helyzet inkább az, hogy
a nemtelen eszköz bemocskolja a nemes célt is.
Szimpatikus cél az ország sorsának jobbra fordítása. A választások megnyerése vagy akár kormányzás legfeljebb eszköz. És ha a választási eredmény változik céllá a fejünkben, könnyen megesik, hogy olyan dolgokat is megteszünk érte, amely az eredeti célunkkal ellentétes.
A vetélytársak lefideszbérencezése például szerintem kifejezetten destruktív. Ha jól emlékszem, Csányi Vilmos (vagy talán Mérő László?) mondta azt a hasonatot, hogy ha be akarsz csajozni, a kiszemelt nőt ne azzal próbáld levenni a lábáról, hogy a többi pasit pocskondiázod.
A cél és az eszköz akkor szokott összekeveredni, ha rövidül az időperspektívánk, vagyis egyre rövidebb távra tervezünk. Tényleg a parlamenti felszólalást követően a frakciótársak tapsára, vagy az aljas poént követően felharsanó nevetésre vágyunk? Képesek vagyunk-e személyes becsvágyat legalább néha elengedni? Csupán néhánnyal több mandátumot akarunk szerezni a választásokon, vagy kormányváltást szeretnénk? Kormányzati pozícióra vágyunk, vagy az ország távolabbi jövőjét, sorsát látjuk magunk előtt? Vezetni akarunk, vagy tudunk szolgálni is?
Sok frontpolitikusból hiányozni látszik (vagy csak én vagyok olyan öntelt, hogy így hiszem) a minimax gondolkodás, vagyishogy a következő lépésnél mindig felkészüljenek a vetélytársak legvalószínűbb, valamint legügyesebb válaszlépésére. Napnál ragyogóbb kivétel itt a fidesz, ahol láthatóan előre számolnak az ellenzék lehetséges válaszlépéseivel.
Úgy tűnik, a mai parlamenti pártok nem jelentenek igazi versenytársat a fidesz központi gépezete számára. Elfogadták annak szabályait és kereteit, ahol csupán egy macska-egér játék alárendelt szereplői. Új szereplő a politikai piacra csak ellenőrzötten léphet be -- és ebben a parlamenti ellenzéki pártok (abban a hitben, hogy csak egymástól foglalhatnak területet) érdekközösségbe kerültek a fidesszel.
A taktikai szavazással elérhető kormányváltás délibábjától vezetve mindenki azt hangoztatta, hogy az Együtt, a Momentum és a Kutyapárt csupán ártanak a "kormányváltás" esélyének. Aki kormányváltást akar, fogja be az orrát: viselje el az utódpárt hullaszagát, bízzon az önmagába szerelmes elkúróban, higgye el, hogy a zászlóégetések és KGBéla a múlté -- és szavazzon az esélyesnek címkézett jelöltre.
Az elmúlt évek ellenzéki teljesítménye után kormányváltásra valójában nem volt esély. A last minute koordináció körüli marakodásban és pozícióharcokban pedig végképp háttérbe szorult az ország sorsa.
A friss vért, új gondolkodást hozó, a fideszgépezethez még nem idomult (...idomított?) erők, amelyek életre kelthették volna a belpolitikát, felébreszthették volna a kádárkori perspektívátlanságba fokozatosan visszasüllyedő embereket: még lejjebb szorultak. Az Együtt megszűnt, a Momentum megreccsent az eredménytől. Bár a Kétfarkúak is jobb eredményre számítottak, ők láthatóan megerősödve folytatják a társadalom újjáépítését azzal, hogy megmutatják a cselekvés erejét.
