Minden háború rossz megoldás, egy atomháború egyenesen katasztrofális, amit minden áron meg kell előzni. Rémisztő felidézni Hirosima és Nagaszaki rettenetes pusztulását, százezrek halálát, a gammasugárzás okozta égési sebektől szenvedők látványát. Ezt egyszerűen nem engedhetjük meg.
A belénk égett ikonikus fotók (és az a rémkép, hogy egy nukleáris háborúban a pusztulás minket is fenyeget) az elmúlt évtizedekben érinthetetlenné tették az atomfegyvereket. A nagyhatalmak sokezer nukleáris robbanófejet halmoztak fel, de azokat az elmúlt hetven évben soha nem vetették be – sem közvetlenül egymás ellen, sem akkor, amikor helyi háborúkban feszültek egymásnak a háttérből az oroszok, kínaiak, amerikaiak.
De mi zajlott a háttérben? Minek köszönhető, hogy hetven éve porosodnak az emberiség kezébe került legpusztítóbb fegyverek? Az alábbi, hat évtizedes történet talán jó példát ad erre.
A kommunista Kína 1954-ben elég erősnek érezte magát, hogy a rebellisek utolsó menedékére, Tajvanra is kiterjessze a hatalmát: megszálltak két zátonyt és tüzérségi támadást indítottak a Tajvanhoz tartozó Kinmen (Quemoy) sziget ellen.
Amikor Tajvan szövetségeseként felvonult az amerikai hadsereg, és az amerikai vezetők kemény nyilatkozatokat tettek (partraszállási kísérlet esetén harctéri parancsnokok felhatalmazást kaptak taktikai atomfegyver bevetésére), Mao Ce-Tung “tárgyalásos rendezést” ajánlott.
Négy év sem telt el, 1958-ban Kína újra bepróbálkozott a Tajvan elleni támadással: jelentős gyalogságot vont össze a sziget közelében a szárazföldön és lőni kezdte a Kinmen-szigetet.
Válaszképpen a tajvani hadsereg az amerikaiaktól kapott M115 tarackokkal lőtt vissza: azokkal az M115-ökkel, amelyeket taktikai nukleáris töltetek célbajuttatására terveztek. Bár a tarack lövedékei hagyományos töltetet tartalmaztak, a légi ütközetekben is alulmaradt Kína megrettent vezetése inváziós terveiről ezúttal hosszú távra lemondott.
Etológusok pózolásnak nevezik azt jelenséget, amikor egy kívánatos erőforrás (zsákmány, fészkelőhely vagy vadászterület) fölött szembekerül két állat, de nyílt harcra nem kerül sor: felborzolják a szőrüket, a vicsorítanak, a gorillák a mellüket is verik: minden eszközzel kifejezik, hogy ha tényleges közelharcra kerülne sor, a végsőkig készek elmenni. (Véres küzdelembe ritkán bocsátkoznak, mert egy csatában a győztes is súlyosan megsérülhet.)
Aztán a szembenállók egyike (a kevésbé éhes, vagy amelyiknek van “tartalékban” egy kevésbé jó fészkelőhelye) látszólag minden átmenet nélkül hirtelen feladja a pózolást és eliszkol.
A visszavonulásnak nincs semmi előjele – amelyik állaton idejekorán meglátszik az elszántság fogyatkozása, máris veszített.
Félszívvel pózolni nem lehet.
A kutatók számára azóta elérhető feljegyzések szerint 1954-ben a legfelsőbb politikai szinten sem az Eisenhower, sem később a Kennedy kormányzat részéről nem volt tényleges szándék atomfegyver bevetésére (még ha a hadsereg vezetésében lehettek is olyan tábornokok, akik készek voltak erre). A nukleáris arzenál felvonultatását kizárólag elrettentésként használták – eredményesen. Pózoltak és győztek.
A “pózolás” gyakori helyzet a mindennapokban, a gazdaság életben és közéletben előforduló konfliktusok során is.
A játékelmélet számos kutatója foglalkozott már az ilyen kiélezett konfliktushelyzetekkel, közülük Tom Schellinget emelném ki, aki 2005-ben kapott közgazdasági Nobel-díjat a konfliktusok eszkalálódását megelőző stratégia és az elrettentés matematikai elemzéséért (az ismétlődő játszmák elemzéséért díjazott Robert Aumannal megosztva).
A Tom Schelling által felvázolt stratégiát a következő példával szokták szemléltetni:
Vetélytársaddal összebilincselve álltok egy szédítő szakadék szélén. Nagy jutalom várja a győztest – ha a másik feladja. Azzal nemigen tudod megijeszteni, hogy a szakadék felé lökdösöd, hiszen ő is tudja, hogy ha lelöknéd, a bilincs révén téged is magával rántana. Mit tehetsz? A győztes stratégia: mutasd meg, hogy kész vagy sokkal nagyobb kockázatot vállalni, mint a másik. Például kezdj táncolni – egyre közeledve a szakadék pereméhez.
Vajon ki az, aki ma ügyesebben táncol a szakadék peremén?