ISZTAMBULBAN minden másképp történik.

Előveszed a tárcádat. Kicsit még aggódva, hogy esetleg átvernek, kiszámolod a száznegyven lírát. A kereskedő villámgyorsan elteszi a pénzt, int, hogy kötözzék át a szőnyeget és meghív egy teára, mert Allah nagy.

A déli kultúra a maga közegében, hasonló szereplők között: elég jól működik. Ott a meggyőzés eszköze nem a racionális érvelés, hanem a hangerő, a gesztikuláció, a bőbeszédűség, a kolosszális túlzások -- amelyekről minden helybeli tudja, hogy kolosszális túlzások és átlagosan csak a nyolcadrészét szabad elhinni. Ez a megszokott. 

"A hangsúly az agyafúrtságon van. Akkor becsülnek valamire, ha a folyamatos szellemi játékban nem maradsz alul.  Az a fajta egyenesség, ami például a németeket jellemzi, a közel-keleten az ostobasággal egyenlő. A közel-keleti ember folyamatos szellemi évődésben él. Az agyafúrtság erény. Ha valakit becsapnak, akkor annak még tanulnia kell. A két éghajlaton született ember gondolatmenete ugyanúgy különbözik egymástól, mint a Bauhaus letisztult, egyszerű vonalai és a török csempék kacskaringós tulipánjai." -- a poszt egyik olvasójától.

Most, amikor a déli kultúra képviselői menekültként (vagy a menekültekhez csapódó bevándorlóként) végre megérkeznek Németországba, útközbeni hányattatatásaikat nyolcszorosan eltúlozva fogják elmondani, mert ehhez vannak hozzászokva.

- Brutálisan megvertek, segélyre van szükségem.
- Mikor történt ez a verés?

- Nem tudom ... néhány napja.

- Magyarországon?

- Igen-igen, Magyarországon. A szememet is kinyomták (kicsit elbizonytalanodik)... de már elmúlt.

És így tovább, a feleségét megerőszakolták, nem kaptak inni egy hétig... A segélyszervezetek munkatársai, akik az igazmondás értékét az anyatejtől a diplomáig szívták magukba, szó szerint minden állítást elhisznek. Szorgosan le is jegyeznek minden vallomást.

Az embertelenségekből statisztikát csinálnak, dossziét állítanak össze, és a szervezet képviselője néhány héttel később a Bundestagban napirend előtti beszédet tart a magyar rendőrség brutalitásáról.

Hetek múltán a segélyszervezet holtfáradt munkatársát megkeresi a rendőrség: "Abdul Ahmadot ugye maga regisztrálta?" -- és Katrin Silke a fogdában látja viszont Abdul Ahmadot. A férfi azonban nem ismeri fel a német nőt -- és ezúttal teljesen más mesét mond el hányattatásairól... Néhány ilyen eset után a kezdeti (naiv?) bizalom megtörik, majd az ellenkezőjébe fordul. "Ezek mind hazudnak, hazudnak, hazudnak" -- gondolja fájdalmas csalódottságában Katrin Silke kisasszony.

Pedig nem hazudnak.
Legalábbis: nem abban az értelemben, ahogyan a hazugságot mi becselenségnek tartjuk.
Egyszerűen: más kultúrát képviselnek. És a két kultúra nagyon sok ponton nem kompatibilis egymással.

Mi vagyunk azok, akik okosabbnak, fejlettebbnek hisszük magunkat -- de láthatóan nem vagyunk okosabbak. Nem készültünk fel a találkozásra. Egocentrikus tökfejek vagyunk, a világ közepének hisszük magunkat és felháborodunk azon, amikor valaki ezt kétségbe vonja.

***

Elvárhatjuk az ide érkezőtől (akár valódi menekült, akár szerencsét próbálni érkezett), hogy tisztelje a mi kultúránkat? Elvárhatjuk! Tisztelni fogja? Dehogy... hisz nem is ismeri. A túlzások, vagy mese, amit kitalált, a személyes érdekeinek érvényesítését, menekültként a túlélését szolgálta, tehát helyes és érvényes.

Miután a szíriai menekült Abdul Ahmad megkapta az ideiglenes igazolványait, mivel találkozik nap? A nők spagettipántos felsőben. testhez simuló nadrágban vagy miniszoknyában járnak. Otthoni mércével szinte meztelenek.

És ha isznak (márpedig isznak, nem keveset), a felszabadultabb német lányok a felpezsdült vérű arab férfiak nyakába borulnak, puszit oszogatnak. Ezt az arab férfi saját kultúrájában nyílt szexuális felajánlkozás.

A mi kultúránkban azonban ez nem jogosítja fel a férfiakat nemhogy szexuális kapcsolatra, de még fogdosásra sem.

A kultúrát (nem a szorosan vett magaskultúrára gondolok, hanem a közösség életét szabályozó a normákra és hiedelmeikre) évtizedek alatt szívjuk magunkba. A saját hazánkon belül is súrlódásokat okoz a nagyvárosi és a falusi emberek eltérő normarendszere (Vidéki lány vagyok, énekelte 1981-ben Eszményi Viktória,  A város hideg, büszke és irigy - Bojtorján). Évekig tartott beleszokni az új környezetbe, de mi, vidékről származó, a nagyvárosi kollégiumba riadtan belépők nem tehettünk mást.

Mit várhatunk egy másik kontinensről érkező embertől...? Számára óriási stressz, hogy nem ismeri ki magát a világunk szabályaiban és szokásaiban. Persze, ha rákényszerül: ugyanúgy megtanulja ezt a kultúrát, ezeket a szabályokat, ahogy mi vidékiek megtanultuk a nagyvárosi létet.

De ez a tanulás fáradságos, amit a bevándorló kizárólag akkor fog elvégezni, ha rákényszerül. Mert egyébként sokkal kellemesebb és kényelmesebb elvegyülni az övéi között (tízezrével érkeztek) és kis-Szíriát (kis-Afganisztánt) csinálni, ahol a sajátjai között lehet: ismeri a szabályokat és szokásokat, nem kell a kulturális tanulás fáradságos feladatával birkózni nap mint nap.

Ska Keller zöldpárti képviselő a menekültek iránti empátiától sarkallva 2017 nyarán a következőt javasolta: "a krízis során egyértelművé vált, hogy a menekültek szívesebben mennek oda, ahol már honfitársaik is élnek, akik segíthetnek nekik az integrációban és a beilleszkedésben." (javítva.)

Csányi Vilmos a menekültválság első napjaiban, 2015 szeptemberében a következőképp fogalmazott egy lapinterjúban: Nem hiszem, hogy egy-egy állam 10-12 százalékos korlátnál többet fel tud szívni. Ennek pedig az is a feltétele, hogy ne egy tömbbe telepedjenek le. Nehogy úgy oldják meg a helyzetet, hogy Németországban vagy Franciaországban egy nagy területet engednek át a szíreknek vagy afgánoknak, mert ez további konfliktushelyzetet teremt. Nem arról van szó, hogy az afgán vagy szír kultúra nem lenne értékes. Egyszerűen csak az a helyzet, hogy ha megengedem, hogy a nagyon eltérő kultúrák egy államban egymás mellett legyenek, akkor megágyazok bizonyos konfliktusoknak, amit jobb lenne elkerülni.... Az ember territoriális lény. Nincs olyan kultúra, ami nem tartozik valamilyen területhez.

Talán itt az ideje leckéket vennünk saját magunkból.

***

A poszt tele van általánosításokkal és sztereotíp egyszerűsítésekkel -- az emberek egyenként sokkal intelligensebbek, színesebbek annál, semhogy ezeket a vonásokat bárkire rá lehetne húzni. Amit a sarkításokon keresztül meg akartam mutatni, csak annyi, hogy a kulturális különbségek miként válnak haraggá és elutasítássá, ha mi, vendéglátók nem készülünk fel.